Elhal a hang, zihál a mell,
nehéz súlyt már magán cipel.
Remegő láb és fájó végtagok,
jönnek már azok a kesergő sóhajok.
Kézben a bot, nehéz a járás,
esténként csupán elhaló sírás.
Él még a fény, bár idős a test,
fekete haj volt, s nézd már deres.
Évek teltek és dolgos napok,
odafent ragyogtak a vigyázó csillagok.
Fáj az élet a nagy magánytól,
s édes lenne az unokáktól.
Csillog a szem, úgy, mint régen,
halkan olvas recsegő karosszékében.
Apró betűk, s bogarássza csendben,
homály és könny égszínkék szemében.
Hisz nem látja már, nézegeti csupán,
meleg könny hullik ráncos, barna arcán.
Eltelt az idő, s vele a fiatalság,
hol a jókedv s az a régi bohémság.
Zsebkendőjét kézbe veszi, megtörli a szemét,
s visszaengedi kötényébe erőtlen kis kezét.
Azzal, mivel gyermekeit egykor simogatta,
majd esténként szép szóval álomba ringatta.
Felkel s visszaballag az idős asszony,
hogy éjszaka szeretett ura mellett virrasszon.
Ki nem lehet már vele, de emlékét még őrzi,
rettentő fájdalom idős szívét gyötri.
Könnyek hullanak a fehér dunnára,
s így hajtja fejét a virágos párnára.
Kapcsolódó bejegyzések:
Szent Balázs nap.
Február 2. Medve mondja.
Soha ne légy szomorú !
Elhunyt Zentai Anna